Közismert az erdélyi magyarok körében annak a székely embernek a története, aki már a trianoni békediktátum után született, ám 1940 és 1944 között mégis megadatott neki, hogy szülőfalujában élhessen Magyarország állampolgáraként. Ez a székely atyafi születésének és halálának dátuma mellé csupán annyit vésetett a sírkövére: „Élt négy évet.” Wass Albert Tizenhárom almafa című, a Kráter Műhely Egyesület kiadásában megjelent regénye is annak a négy esztendőnek a történetét dolgozza fel, amikor, még ha oly rövidke időre is, Észak-Erdély ismét visszakerült oda, ahová egy évezreden keresztül tartozott: Magyarországhoz.
A Tizenhárom almafa a történelmi regény Walter Scott-i hagyományait folytatja: a nagypolitika történései helyett inkább arra összpontosít, hogy e történések hatása miképpen jelenik meg a kisemberek életében, ez esetben a kommandói vadőr, Tánczos Csuda Mózsi és családja mindennapjaiban. Mint tudjuk, a határokat – főképp mifelénk – nem ésszel, hanem vonalzóval szokás meghúzni, így az újonnan kijelölt magyar–román határ éppen Mózsiék háza alatt szeli ketté Erdélyországot. Mózsi annak idején húsz almafát ültetett a ház mellé, melyekből Észak-Erdély hazatérésekor már csupán tizenhárom fácska növekszik a kommandói hegyoldalban. De nem mindegyik Mózsiék birtokán, ugyanis a „bécsi urak” furfangja folytán hat fácska az ismét magyarrá lett Észak-Erdélyhez kerül, míg hét fa – a Tánczos család reterátjához hasonlóan – román fennhatóság alatt marad. Eleinte mindössze ennyi utal arra, hogy az impériumváltás még nem feltétlenül jelenti, hogy a továbbiakban Kommandón is kolbászból fonják a kerítést. Persze Wass Albert hőse ezúttal is feltalálja magát: miután a birtokán posztoló magyar és román határőröket leitatja, s a két egyenruhás bent, a konyhaasztalnál próbálja túlénekelni a másikat, Mózsi a határt jelző cöveket éppen egy fácskával odébb szújra le, hogy „hadd legyen mégis a magyarnak több igaza”, még ha egy almafácskával is csupán.
Így megy ez a továbbiakban is: Mózsi rendre a székely furfang erejével küzdi le a legkülönbözőbb nehéz helyzeteket. Közben megállíthatalanul robog a szomorú jövőbe a történelem vonata: egymást követik a mozgósítások, azután elérkezik a nyilasuralom időszaka, végül a Székelyföldre is elérkeznek a „felszabadítók”, nyomukban a román hadsereggel, hogy ezzel érjen véget az a négy év, amelynek során Észak-Erdély ismét Magyaroszág része lehetett.
Egy percig se higgyük, hogy Wass Albert regénye komor, nyomasztó olvasmány. Éppen ellenkezőleg: Tánczos Csuda Mózsi találékonysága, egészséges cinizmusa és elmés fricskái oldalról oldalra újabb kacajra fakasztják az olvasót, s ezért a regény zárlatát is a reménység és a bizakodás hangja határozza meg. A remek humorral fűszerezett szatirikus mű visszatérő motívumaként szerepeltetett almafák így válnak a székely megmaradás jelképévé: a csonkokból életrevaló vesszőcskék sarjadnak, bizonyítván azt, hogy „Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek”.
Wass Albert a Tizenhárom almafa folytatásával sem maradt az olvasó adósa: az Elvásik a veres csillag című regény a bolsevik megszállástól az ezerkilencszázötvenhatos magyar forradalmat követő romániai megtorlásig követi nyomon Tánczos Csuda Mózsi és családja fordulatos történetét.